Erőd Zászlók Zsilipek
Az Esterházy-kastély határai egyértelműek: az eredeti várat vastag falak és mély vizesárok védte, később a területet magas fémkerítéssel zárták le, s még ma is csak egy könnyen ellenőrzhető és védhető keskeny bejáraton lehet elérni a díszes belső udvart. Az ilyesfajta épületekre jellemzően az Esterházy-kastély kifele zord, befele ünnepélyes arcát mutatja. Még ha a HERBSTGOLD Fesztivál idejére szélesre is tárja kapuit, erőd jellegét nem vetkőzi le. A koncertekre is különböző “zsilipeken” áthaladva lehet bejutni.
Ugyanez jellemzi Európát is: bár 30 évvel ezelőtt szerencsére leomlott a vasfüggöny, amely évtizedeken keresztül halálos határként húzódott keresztül a kontinensen, kifele a mai napig léteznek nehezen átjárható határok. A két installáció, amelyek az idei HERBSTGOLD Fesztivált kísérik, ezt a dualitást – erőd/ünnepélyesség illetve zsilip/bejárat – vizualizálják.
Andrea Diefenbach (*1974, Wiesbaden) az európaszerte jellemző munkaerő-migráció családi hatásait vizsgálja előcsarnok-installációjában. A kiállításon látható fényképeit moldáviai és olaszországi utazásai alkalmával készítette. Az UNICEF adatai szerint Moldáviában, egy kis egykori szovjet köztársaságban minden harmadik gyerek apa vagy anya nélkül nő fel. A kereső szülők kereken 40%-a él külföldön, napszámosként vagy az idősgondozásban tevékenykedve, leginkább Olaszország északi részén. Moldáviában a munkaerő-vándorlásnak köszönhetően felszakadnak a családi struktúrák, a gyerekeket rokonok vagy szomszédok nevelik. Sokan hónapokig vagy akár évekig nem látják szüleiket. Ezeket az időszakokat a skype- vagy telefonbeszélgetések segítségével próbálják meg áthidalni. A “Szülők nélküli ország” című fotósorozatával Andrea Diefenbach ezen komolyság és magány által meghatározott párhuzamos világokat örökít meg a határ mindkét oldalán. A pillanatképeket világító kijelzőkön mutatja be a művész, a kastély szűk előcsarnokának egy külön erre a célra kialakított mellékátjárójában.
Zászlók az Esterházy-kastély előtt és a kastélyban
A magyar képzőművész, Ember Sári (*1985, São Paulo) szoborinstallációja két részből áll: a kastély előtt helyet kapott állványt arcokból álló kőfelhő díszíti. Az arcokat különböző közösségenként interpretálhatjuk: szkeptikus publikumként, egyesült államhatalomként vagy éppen menekültek csoportjaként. Az állvány alakja őrtorony és obeliszk között váltakozik, körülötte különös szürke növényzettel.
A kastély főlépcsőjének bejárata fölé két zászlót akasztott Ember Sári. A zászlókon azonban nem a szokásos, eredetileg katonai egyenruhákról származó színes sávok díszlenek, hanem szintén vázlatos arcok. Archaikus individumok zászlajai: individumok és maszkok egyszerre. Mindezzel a határok sajátságosan ambivalens materialitása kerül a középpontba: lobogók és felségjelek. A zászlókat általában absztrakt dizájn jellemzi, könnyedén és ünnepélyesen lebbennek a szélben. Ugyanakkor komolyak és nehezek, nem lehet velük tréfát űzni, hisz ezt az egész ország megtámadásaként lehetne értékelni. Ember Sári installációja egész más felségjeleket mutat: a saját arcokat, amelyek a járókelőket vizslatják – szürke felhőként a kastély előtt vagy zászlóként a főlépcsőházban. És őket is komolyan kell venni!